Már régóta nem hittem a véletlenekben. Mégis, az a bizonyos este valami furcsa egybeesés folytán történt. November vége volt, esett a hó, és a 7-es buszon zötykölődtem hazafelé a munkahelyemről. Épp egy ismerősömnek panaszkodtam messengeren, hogy nem lesz miből karácsonyi ajándékot vennem a három gyerekemnek. A postás fizetésem pont a rezsire meg a boltra elég. Aztán a barátom dobott egy üzenetet: egy böngészős link. Csak ennyi: "Nézd meg, hátha." Rákattintottam. A link a vavada link (https://vavada-magyar.org/) volt – egy online kaszinó oldala.
Sosem játszottam. Nem érdekelt a szerencsejáték. De a busz hátsó részében, a koszos ablak mellett, a telefonom fényénél mégis végiggörgettem az oldalt. Nem volt rajta semmi csicsa. A dizájn letisztult, a menü egyszerű. A vavada link egyből a regisztrációs oldalra vitt. Gondolkodtam egy percet. Aztán kitöltöttem. Nem adtam meg bankkártya adatokat, csak egy emailt meg egy becenevet. Ennyi. Két perc alatt bent voltam.
Az első éjszaka nem fizettem be. Csak néztem a játékokat, olvastam a szabályokat. A második napon már ott tartottam, hogy a maradék tizenötezer forintomból beleteszek hatezret. "Ennyit egy mozijegyre is költenék" – nyugtattam magam. Aztán elkezdtem játszani. Nem a nagy nyeremények hajtottak. Csak az adrenalin, meg az a furcsa érzés, hogy hátha. Az első este vesztettem kétezret. Nem fájt. A második este nyertem négyet. A harmadik este viszont... ott volt az a bizonyos pillanat, amikor a rulett asztalnál a nulla egymás után kétszer jött be. Én meg mind a kétszer tettem rá. A hatezerből aznap estére harmincezer lett.
A vavada link mögött egyébként van egy chat funkció, ahol a többi játékossal lehet beszélgetni. Az egyik este összefutottam egy sráccal, aki azt mondta, ő is a semmiből kezdte. A tanácsa az volt: "Soha ne tedd fel azt, amit nem sajnálsz, és mindig tedd félre a nyeremény felét." Ez a mondat annyira egyszerű, mégis életmentő. Követtem a tanácsát. Minden este, amikor nyertem, a pénz felét azonnal kértem a bankkártyámra. A másik felét bent hagytam.
A vavada link kifizetési rendszere villámgyors volt. Este kértem ki a pénzt, másnap reggelre már a számlámon volt. Ez adta a legnagyobb biztonságot. Nem kellett heteket várnom, nem kellett aggódnom, hogy átvertek. Tényleg működött. Két hét alatt összesen száztizenkétezer forintot szedtem össze. Nem nagy összeg a világ számára, de nekem akkor az volt a különbség a sírás és a nevetés között.
December huszonharmadikán vettem meg az ajándékokat. A nagyobbik fiam egy Lego szettet kapott, a kislányom egy babát, a legkisebb meg egy plüssállatot. A feleségemnek vettem egy aranyláncot – nem drága, de szép. A fa alatt álltam, amikor becsomagoltam őket, és sírtam. Nem a pénz miatt. Hanem mert tudtam, hogy ezt a buszon találtam. Egy linket küldött egy barát, én meg rákattintottam. Ennyi. Azóta is néha eszembe jut, mi lett volna, ha nem görgetem tovább. Ha nem nyomom meg. Ha nem adok egy esélyt a véletlennek.
Ma már nem játszom minden nap. Csak néha, amikor úgy érzem, hogy van egy kis pluszidőm, és nem hiányzik a pénz. De a vavada link a telefonomban van, és néha ránézek. Nem a nyeremények miatt. Hanem mert emlékeztet arra a novemberi estére, amikor a buszon rájöttem, hogy a lehetőség néha egyetlen kattintásnyira van. Nem kell hozzá varázslat, nem kell szerencse. Csak egy kis bátorság, meg az, hogy az ember merjen hinni abban, hogy a padlóról is fel lehet állni. Én felálltam. És a karácsony olyan lett, amilyennek lennie kell: meleg, boldog, és tele reménnyel.